2005. december 13., kedd

Legyünk a karácsonyi fény hordozói!



A Karácsony és a fény összetartoznak. Milyen lenne a karácsony a karácsonyfa színes gyertyái, égői, csillagszórói és díszeinek csillogása nélkül? Milyen lenne a karacsony, ha a külső körülményein túl egy belső fény: a szeretet nem sugározná körül? De azért is tartozik össze karácsony és a fény, mert karácsony éjszakáján a betlehemi mezők felett megjelent Isten dicsőségének fénye. Ez az égi fény vette körül a pásztorokat és döntötte le őket lábaikról. Mennyei karok zengték a halleluját: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség és jóakarat az embereknek!" S angyal hirdette: „Született néktek ma a Megtartó…!” Ez a fény, a megváltó Krisztus megjelenése a karácsony igazi fénye. Ez a fény isteni fény volt, amely felgyulladt egy sötét világ éjszakájában: „Lux in tenebris” – ahogy régi korok hívői megfogalmazták.

Kellett a fény, mert nagy volt a sötétség, amikor Krisztus megszületett. Nagy volt akkor a történelem sötétsége, mely beárnyékolta a választott nép életét. Idegen urak voltak rajtuk, a rómaiak, akik Kr.e. 63-ban foglalták el országukat, és rabigába hajtották annak népét, adókkal sanyargatták, katonasággal háborgatták. Minden elnyomott hazafi szívében ott égett a vágy a régi szabadság s a dávidi nagy királyság visszaállítására.

Nagy volt a sötétség az emberi szívekben is. A régi erkölcsi normák meglazultak, ha ugyan el nem tűntek. A gazdagok uralkodtak és kisemmizték a szegényeket, az elhagyottakat, az özvegyeket s az árvákat. Irígység, önzés, maguknak kaparás, veszekedés s egymás ellen elkövetett vétkek tették szinte elviselhetetlenné a mindennapi életet. Nagy volt a sötetség a hitéletben is. A régi vallási parancsolatokat, melyek mindaddig összetartották s megőrizték a népet, vagy kijátszották, vagy cinikus mosollyal hágták át, de többnyire már elfelejtették. Álvallásossággal igyekeztek Istennek tetszeni, melyben a szép formák ugyan megvoltak, de fájóan hiányzott belőle az elkötelezett élet. A nép azzal dicsekedett, hogy ők betartják a törvényt – a maguk módján. Fenntartották ugyan a templomot – de megtűrték benne az árusokat és a pénzváltókat. Volt papi rendjük – de ezek messze elkerülték az út szélére dobott áldozatokat, a társadalom kivetettjeit, mert fontosabb volt a hierarchia megőrzése, a vallási gépezet olajozott működése, mint a könyörületes szív, a lehajló irgalom és a megsegítő szeretet. 

Nagy volt a sötétség, mert a nép reménytelenségben élt, mivel nem látott kiutat hétköznapi szegénységéből, földhözragadtságából, nem látta népének szabadulási lehetőségét a római sasok karmaiból – így nem csoda, hogy sötétnek látta a kort, amelyben élt.

Ebbe a többrétű sötétségbe hasított bele a karácsony fénye: Krisztus megszületése, aki azt mondotta magáról: „Én vagyok a világ világossága”. Követői: a tizenkettő, a hetven tanítvány, a szélesedő kör és mindazok, akik népévé lettek, azok a milliók és milliárdok azért követték őt, mert felismerték, hogy Krisztus a fény a világ sötét éjszakájában!

Ha ő fény volt az ókor világában, lássuk meg, hogy Krisztus fény a mai világunk setétségében is. Hiába gyuladnak ki a metropolisok felhőkarcolóinak neonfényei, és hiába a százezer csillogású fény az utcákon, s a házakban, lakásokban a megannyi karácsonyfa sziporkázó fénye, mégis egy olyan világban élünk ma, amelyben a sötétség nagyobb, mint valaha is volt.

Milyen nagy a történelem sötétsége, amelyben élünk! Mi magyarok, akik fájóan emlékezünk a trianoni katasztrófára immár 85-ödik éve, korán megtapasztaltuk azt, hogy mi is valójában a történelemnek e sötétsége. Az azóta eltelt időben sorjáztak a világháborúk, helyi háborúk, forradalmak, tömeggyilkosságok, idegen uralmak, számunkra pedig itt a szétdarabolt ország, melyben ma minden harmadik magyar külföldön kénytelen élni! – milyen rettenetes ez a sötétség!

És mekkora a sötétség az erkölcsi életben! Csak szét kell nézni ebben a nyugati, hajdan volt keresztyén világban, ahol a társadalmaknak a már régen megrendült erkölcsi tartóoszlopai korunkban összedűlőben vannak. Aláásásuk évszázadokkal ezelőtt kezdődött, amikor keresztyén talajon megjelent annak tagadása: a szekpticizmus, a cinizmus, a hedonizmus és a materializmus. A keresztyén hit alásüllyedt, és ennek egyenes következménye a felbomlóban levő társadalmi, erkölcsi élet. Hol vannak a felelősségteljes emberek? Hol vannak a másokért élni tudó emberek? Hol vannak ma az igaz hazafiak, akik vallják, hogy a haza mindenek előtt? Hol vannak azok, akik a Tízparancsolatot és a Nagyparancsolatot ma is a szívükbe vésve hordanák, és aszerint igyekeznének élni? Van viszont korrupció, csalás, kisemmizés, kizsákmányolás, könyöklés – ezen abnormitások számítanak a mai világban normális életnek. Az adott szó már nem kötelez, sőt az írott sem. A házastársi eskü már nem kötő erő többé. A gyermeki szeretet és ragaszkodás a szülőkhöz úgy olvadt el, mint a tavalyi hó. A szülők felelősségüket a gyermekekért az iskolára tukmálták, az meg csak legfeljebb oktat, de nem nevel, így marad az utca, mely a modern kor nevelőjévé rukkolt elő. Szétbomló családok, felbomló társadalmak, széteső világ körülöttünk s bennünk. Mindebből olyan sötétség gomolyog felénk, mint közelgő tornádó mélyének örvénye, mely világunkat a pokol megsemmisítő mélységébe készül lökni. 

Mekkora a sötétség a mai ember életében! Mennyi egzisztenciális félelelem fojtogatja torkát és remegteti a modern ember szívét! Mennyi kétség él a lelkekben az élet nagy egzisztenciális kérdései felől: miért vagyunk, mi a célunk, hová megyünk? Mivel nincs már megnyugtató felelet, ezek megülik a lelket mint fekete madarak szomorú serege – a lelket, mely fájdalmas sebeket hordoz, amiket mások ütöttek, vagy a világ vágott, vagy önmaga szakított.

Karácsony ma is azért van, hogy a sötétségben ülő emberiség életébe belesugározzék isteni fénye, világosságot teremtve ott, ahol sötetség van. Milyen ez a világosság? Olyan, amelynek fényénél megérthetjük, hogy a világot irányító elveknél nagyobb a szeretet.

Az elvek hideg filozófiai gondolatok, melyek hideg politikai ideológiává átalakulva képesek tönkretenni, lemészárolni az embert, háborúkban, forradalamakban, népírtásokban és égbekiáltóan rossz békéknek a legyőzöttekre való kényszerítésében. A mögöttünk levő 20. század vérzivatarai szörnyű illusztrációi az ideológiák ámokfutásának. Mi nem elvekből, hanem szeretetből születtünk és szeretetre vágyunk, mert ez az életelemünk. Az elveket mégsem kell eldobni, hanem a szeretet mérlegére tenni: ami azon megáll, csak az követhető, mert csak az szolgálja az egyén, az emberiség és a világ életét!

A krisztusi világosság fényénél megértjük azt is, hogy vallásból fakadó hit nékül az ember elveszti a transzcendens Istennel való kapcsolatát, ami a teremtmény és teremtő közötti viszony halálos megszakadása. A modern nyugati ember gőgösen felszámolta ezt a kapcsolatot, és ezért jutott a „független” ember mély egzisztenciális válságba. Ezért lett világa hideg, értelmetlen, cél nélküli; ezért érzi magát idegennek a világban, s él félelmek között. Fél a másiktól, fél önmagától és fél ismeretlen sorsától, amely reá várakozik, de legfőképpen fél a haláltól, mely élete egy kiszámithatatlan pontján rácsap s visszatéríti őt a porba. A bűn lényege az istenellenes lázadásból következő Istentől való elszakadás, mely önmagában hordozza a büntetést.

Megértjük azt is, hogy ahol nincs hit, ott nincsenek kötelező erejű erkölcsi normák sem. A hit hiányában ezek menthetetlenül viszonylagossá válnak, azaz vitathatóvá, megkérdőjelezhetővé, megtámadhatóvá, s végül is nem lesznek kötelezőek. Ha egy hordóról leütik az abroncsokat, a dongák menthetetlenül szétesnek. Igy esik szét keresztyén hit nélkül az emberi személyiség, hullnak szét a kis és nagy közösségek, a család, a társadalom s végül a világ, s megérkezik az emberiség egy új pogány korba, ahol az ember egyik kezében husáng helyett nukleáris fegyver van, a másikban biológiai.

Ma jobban kell Krisztus karácsonyi fénye, mint valaha is. Ha a mai karácsony fénye csak a karácsonyfán marad s nem gyullad fel lelkünkben, akkor nekünk csak valamiféle pogány karácsonyunk van. Karácsony azért van, hogy az isteni fény a szívünkbe hasson, ott lobogjon, s onnan vetítődjék ki a sötét világba. Nagy a sötétség, vajon számít-e egy magányos láng? A fénynek az a tulajdonsága, hogy legyen az bármilyen kicsi, azt a világmindenség minden sötétsége sem tudja kioltani, s az a legsötétebb sötétséget is világossá teszi. Még egy kicsi pislákoló láng is azt bizonyítja, hogy a sötétség legyőzhető, hogy egy kicsiny, szikrányi fény elűzheti a sötétséget, mert „a világosság a sötétségben fénylik" (János ev. l:5 v.). Mi emberek egyformák vagyunk abban, hogy sötétség vesz minket körül, amely belénk is hatol. Ám a hívő ember abban különbözik másoktól, hogy annak szívében meggyújtotta Isten az ő világosságát, s ennek a világosságnak a fényénél és fényéből él, s ezt a világosságot igyekszik kivetíteni a családba, a rokonok, az emberek közé. Ennek a világosságánál ismerhetjük föl a 85 év óta elszakított magyar véreinket, s öleljük keblünkre őket – talán éppen e sorok olvastának napjaiban!

Legyünk a karácsonyi fény hordozói! Legyünk karácsonyi angyalok, akik a karácsony fényét belesugározzuk ebbe a világba, továbbadva azt a fényt, amit Isten gyújtott fel bennünk, hogy általa megvilágosítsa ezt a sötét világot. Engedjük, hogy ezen a karácsonyon annak fénye megtaláljon bennünket, és ott maradjon a szívünkben, ameddig csak dobog az a szív.

Amíg Krisztus fénye világol, a sötétség nem győzhet sem bennünk, sem ebben a világban!

Dr. Pungur József - Erdély ma - 2005. 12. 13.

2005. augusztus 11., csütörtök

Fertőző állatbetegségek

Dr. Lakatos Béla - fertőző állatbetegségek szakrendelése

1112 Budapest, Vadon u. 7. • Telefon: 1-319-7313, 30-937-2170

Kapcsolódó oldal: Gesztenye története

Gesztenye története

Mikor édesanyám nyugdíjba ment, nagyon megviselte a tétlenség, a magány (édesapám sajnos már meghalt). Magába roskadt, és egyre szomorúbb lett. Nővéremmel kitaláltuk, hogy meglepjük egy cicussal. Amikor megemlítettük neki a dolgot, azt mondta, hogy inkább egy kutyust kér, azok közelebb állnak hozzá.

Mivel pici korom óta imádom az állatokat, és mindent, ami róluk szól, így olvastam az Illatos útról is. Mindenképp innen szerettem volna hozni neki kutyust, hisz ezzel egyben egy blöki életét is megmentenénk. Anyu egy kistestű, világos színű szukát szeretett volna, így folyamatosan lestem a telep honlapját. Aztán az egyik nap felkerült egy pont ilyen kutyusról egy kép. Persze egyből rohantunk a kislányommal pórázt, nyakörvet venni, és mentünk ki a telepre. De mire odaértünk, a kutyus már nem volt ott. Körbenéztünk, és akkor megláttam Őt :) Egy fekete kutyussal volt egy kennelben, mindketten csendben gubbasztottak. Mivel a kérdésemre nem tudta megmondani a sintér, hogy milyen nemű, egy kötelet dobott a nyakába, és kivezette az orvosi szobába. Sose felejtem el ezt a pillanatot. Meg se próbált tiltakozni, behúzott farokkal, hihetetlenül remegve ment, mint aki lemondott már az életéről. Simogattuk, vígasztaltuk egy ideig, és amíg visszavitték, gyorsan felhívtam az anyukámat, hogy találtam egy nagyon aranyos kis szukát, csak ő gesztenyebarna... Anyu épp akkor jött ki az orvostól, aki megállapította, hogy sokizületi gyulladása van - egyik napról a másikra szinte lebénult az egyik karja. Azt mondta, hogy inkább ne hozzunk neki semmit, mert ezzel a betegséggel már nem fogja tudni gondozni. Igy szomorúan ugyan, de ott kellett hagynunk. Mielőtt elmentünk, még egyszer elsétáltunk a kennelje előtt, ő pedig remegve felült, és szomorúan ránk nézett azzal a kis barna szemével...

Innentől kezdve én minden éjjel ezzel a barna kis szempárral álmodtam. Tudtam, hogy nem hozhatom el, de annyira nagy hatással volt rám, hogy pár héttel később muszáj volt felhívnom a telepet, hogy mi történt vele. Mivel hétvégén telefonon nem adtak felvilágosítást, így elmentem személyesen megnézni. Amikor bementem, a sintér azt mondta, hogy a kutyust már elvitték - még azt is hozzátette, hogy „mindenki a Morzsit akarja”. Elmondhatatlanul nagy kő esett le a szívemről, pedig tudtam, hogy rajta kívül még rettentő sok helyes kutyus van bent, és én nem tudok rajtuk segíteni. Máig sem tudom megmagyarázni, hogy mi okból mentem mégis be körülnézni. Nem volt a régi kennelben, de az épület végén, egy másik kennel sarkában reszketett rettenetes állapotban. A sintér azt mondta, hogy őt már ne vigyem ki, mert gyógyíthatatlan bőrbetegsége van, azért olyan ritka a szőr az oldalán. Ráadásul harapós, megbízhatatlan, vad kutya, és még az alsó fogsora is rosszul áll, egy „selejt” - és máris vitt ki a kölyökkutyákhoz, hogy onnan válasszak.

Rettenetesen felzaklatott ez, főleg az, hogy ki se akarta már adni, egyszerűen „leírta”. Kétségbeesésemben nem foglalkoztam vele, hogy tulajdonképp nincs is hova vinnem, és csak az lebegett a szemem előtt, hogy valahogy meg kell mentenem. Hiába győzködtem a sintért, hogy nekem nem kell másik kutya, csak Ő kell, és szeretném elvinni. A sintér dühösen bizonygatta az igazát, és azt mondta, hogy ha neki nem hiszek, hát kérdezzem meg az állatorvost. A nővérem is eljött velem, de ő is a sintér pártján állt, mert rettenetes állapotban volt szegény kutyus lelkileg is, meg külsőre is. Mivel mindkettőnknek van egy kislánya, így egy vad, harapós kutyát semmiképp sem akart elhozni - de én meg kétségbeesve bizonygattam neki, hogy ez a kutya egyáltalán nem az. Aztán bementünk az állatorvoshoz, és a sintér úgy dobta fel a vizsgálóasztalra a kutyát (megvető szavakkal kísérve), mint egy szemetet. Aztán durván lenyomta a fejét az asztalra, hogy „nehogy megharapja az orvost,” miközben a kutyus semmit sem csinált, csak remegett... Ez a jelenet már a nővéremet is megviselte, és ekkor már ő is el akarta hozni onnan szegényt, lesz, ami lesz - legfeljebb keresünk neki egy gazdit. Úgyhogy végül félórás küzdelem után megírták a papírokat, beadták neki a kötelező veszettség elleni oltást, és végre elhozhattuk.

Hazafelé az autóban nagyon fegyelmezetten ült, és a nővérem kedvéért elővette a legtechnikásabb nézését: az orra ilyenkor teljesen a föld felé néz, és azokkal az ártatlan, szomorú boci szemeivel pislog alulról felfelé:) A második piros lámpánál a (történtek miatt amúgy rettenetesen ideges) nővérem csak ennyit mondott elérzékenyülten: „Na, ne nézz már így rám!” :)

Még aznap elvittem egy nonstop kutyakozmetikába, ahol megfésülték, megfürdették, megnyírták a szőret, levágták a körmeit. Itt is szó nélkül tűrte a megpróbáltatásokat, meg se próbált menekülni, csak reszketve állt.

Ugyanitt az állatorvos is megnézte, aki azt mondta, hogy csak a vitaminhiánytól, és az alultápláltságtól ilyen ritka a szőre, nem bőrbeteg. A hőemelkedése lehet az izgalomtól is, a szemgyulladásra adott cseppeket, a tüsszögés lehet a friss levegőtől, virágportól is - de ha jelentkeznek más tünetek (pl. ragacsos orrfolyás, szem-váladékozás), azonnal hozzam vissza.

Sajnos mivel már betegen kapta a veszettség elleni oltást, pár nap múlva az állapota rettenetesen leromlott. Ekkor már egyértelműen jelentkeztek a szopornyica tünetei. Több mint egy hétig infúziót, 4-5 szurit kapott minden nap, amit ugyanúgy némán, mozdulatlanul tűrt. Még az orvosok is megjegyezték, hogy rég láttak ilyen szelíd kutyust - így el is neveztük kicsi Gesztenyének - nem csak a szelídsége, hanem a gesztenyebarna színe miatt is :) Póráz nélkül, nyugodtan feküdt a vizsgálóasztalon, míg az infúziót bekötötték, csak a kis fejét dugta oda hozzám. Amíg ott ültem mellette, meg se moccant, viszont ha ki akartam menni, egyből kétségbeesve jött volna utánam.

Amikor hozzánk került, napokig csak remegve feküdt, és szomorúan nézett. Nem tudott örülni, csak rettegni. Félt a függönytől, a résnyire nyitott ajtóktól, nem mert bejönni a konyhába, de még a fém etetőtáltól is félt, hiába volt benne bármi finomság - csak műanyag tálból merte megenni. Hiába simogattuk, kényeztettük, a farkát sose csóválta, sose ugatott. Anyukám meg is jegyezte, hogy összeszorul az ember szíve, ha ránéz erre a kutyusra - és mennyivel jobb egy vidám, bohókás kis állattal élni, mert az emberre is átragad ez a hangulat nagyon.

Aztán amikor sok nap után először moccant meg 1-1 centiméternyit a farkincája a póráz látványától, amikor indultunk sétálni - Anyu volt az első, aki majdnem elsírta magát örömében :) Le se lehet írni azt az érzést, ahogy napról-napra látja az ember, hogy hogyan nyílik meg egy ilyen kutyus - amikor először nyújtózott ki a fűben elégedetten szusszanva, amikor először ugrott fel a lábunkra, amikor először ugatott meg egy cicát izgatottan, amikor először hempergett... Ezek a látszólag kis eredmények olyan boldogságot hoztak a családba, hogy azt el se tudom mondani :) És Gesztenye szép lassan a család kedvence lett, majd a ház kedvence, az utca kedvence... :) Még azok az emberek is megdicsérték, megcirógatták, akik amúgy nincsenek oda a kutyusokért, és akik eleinte hallani se akartak róla, hogy a házunkban lakjon - mi meg rettenetesen büszkén söpörtük be az elismeréseket :)

Épp ezért rettenetes volt látni, hogy minden igyekezetünk ellenére, lassan ugyan, de Gesztenye állapota a gondos orvosi kezelés ellenére napról-napra tovább romlott. Az orvos azt mondta, hogy sajnos későn kapta a szérumot, és a betegség továbbhaladt a légutakra is. Láza volt, begyulladt a torka, nagyon csúnyán köhögött, tüdőgyulladása lett... stb. Nem evett semmit, nem is ivott, csak a bevizezett tenyerem nyalogatta. Egész nap csak feküdt, rettenetesen gyenge volt. De mikor kamillával tisztogattam a szemét, orrát, olyan szeretettel nyalogatta a kezem, hogy majdnem elsírtam magam.

Aztán pár nap múlva elkezdett fekvés közben remegni a lába, ami persze lehet a láztól is, de az orvos is említette, hogy itt az utolsó stádiumban az idegrendszert is megtámadhatja a betegség, és az így is jelentkezhet. Én nagyon kétségbeestem, és próbáltam minél több információt összegyűjteni erről a betegségről, hátha valamit még tudnék tenni érte, csak eddig nem vettem észre. Igy találtam rá az állatvédők szopornyica segélyvonalára, ahol azt javasolták, hogy mutassam meg Dr. Lakatos Bélának, aki ennek a betegségnek már a specialistájává vált. Ha valaki, akkor ő tud segíteni nekem.

A doktor úr még aznap meg is nézte Gesztenyét. Labormintát vett az orrváladékából, speciális szemcseppet készített, további szérumot, antibiotikumot, vitamin-injekciót adott be, aszkorbinsavat itatott vele... stb. Amikor kijöttünk tőle, én őszintén szólva feladtam a harcot. Addigra már kb. 40 ezer Ft-ot költöttünk el a gyógyítására, továbbra is nagyon beteg volt, még csak az se volt biztos, hogy életben marad-e. Az orvosok mind azt mondták, hogy nem tudnak ígérni semmit, de még nem szabad feladni, mert Gesztenye nagyon harcol, és sokkal „jobb” állapotban van, mint ahogy a betegsége előrehaladottságából várható lenne.

Én viszont rettenetes bűntudatot éreztem. Egyrészt, mert miattam „kínozzák” ennyit ezt a szegény kutyust, és lehet, hiába kapja a napi 4-5 szurit, szemcseppet hetek óta... Másrészt, mert a családomtól „veszek el” ennyi pénzt, sőt, még nincs is vége... És talán értelmetlenül... De ha nem teszek meg mindent érte, akkor is marna a bűntudat. És az is bántott nagyon, hogy nagyon sokra tartom az orvost, akihez először mentem, és emiatt nem is akartam kezelés közben orvost váltani. Ő is kiválóan végezte a munkáját, én pedig nem akartam azt tönkretenni. Annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy csak sírni tudtam. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, mi lenne a helyes döntés.

Aztán a sors megszánt :) Az első vizsgálat után kb. délben jöttünk ki Lakatos doktortól, és délután 3-kor Gesztenye „feléledt”. Séta közben 4 lábon ugrálva üldözni kezdett egy szöcskét, megkergetett egy cicát és elkezdett enni... Másnap újra elmentünk hozzá, és Gesztenye napról-napra jobban lett. Valami bátorság-injekciót is adhatott neki, mert kifelé jövet még egy vizsgálatra váró óriási németjuhászt is meg akart enni a kis szentem :) A doktor úr is mondta, hogy még sosem kezdett el ilyen későn kezelni kutyát, és még sosem látott egyet sem ilyen gyorsan gyógyulni. Biztos nagyon sokat segített a gyógyulásban a kép is, amit a kislányom rajzolt: egy rettenetesen dagi Gesztenyét, amit fel is ragasztott a kutyus feje fölé, mint célkitűzést... :))

Most egy Balaton melletti kis faluból írom ezt a történetet, ahol nyaralunk. Gesztenye olyan egészséges, mint egy Makk Marci - teljesen meggyógyult :) A dundisággal még hadilábon áll, mert az étvágyát tekintve eléggé a „Tesco gazdaságos” kategóriába tartozik, de igyekszünk nagyon elkényeztetni:) Ma végre sikerült becsábítani a Balatonba is :) Amikor bementem a 20 cm-es vízbe, ő a parton rohangált, hátha talál egy félszigetet, vagy hidat, ami hozzám vezet. Aztán amikor hívtam, más lehetőség híjján, mint valami fitnesz világbajnok, olyan lelkesen ugrott be egyenesen a lábam mellé :) Szerintem nem is tudta, hogy mire vállalkozott... :) Amikor rájött, hogy a Balaton az elég nedves, lehajtott fejjel, döbbenten gúvasztotta a szemeit a vízre, és villámgyorsan kitolatott belőle :)) Amikor pedig újra szárazföldet érzett a talpacskái alatt, rettenetesen büszke lett magára, hogy túlélte ezt is :)) Teljes extázisban vágtázott, ugrált, pörgött, hempergett a réten, és még a nála 3x nagyobb, sziszegő hattyúkat is megugatta a partról :) Annyira jó látni, hogy ilyen vidám, „bátor” :) ugribugri kis izombogyó lett belőle :) Rá se lehet ismerni, mindenki egy incifinci kölyökkutyának nézi :) Az idegen emberektől, főleg a férfiaktól még mindig fél - de idővel remélhetőleg újra megtanul majd bízni az emberekben. A férjem mindenesetre már pár rúd májkrémet feláldozott erre a nemes célra ;))

Utálja a konzerv kutyakaját és az esőt, de imád minket, a 8 éves kislányomat, a májkrémet, a májat, a pipicombot, a csontot, a husit husival enni, a maci-sajtot, a csokit, az autókázást, a vakondlukakat kiásni, fűben rohangálni, és éjjel száraz kutyatápot nasizni :) Imádja, ha együtt van a család, ha a tenyerünkből ehet, és ha bemászhat az ölünkbe, mint egy kiscica :) Volt már kutyám, nagyon szerettem is őket, de ilyen mély kötődés még sose alakult ki köztünk.

Mi megnyertük ezt a harcot, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk :)

Hálás köszönet érte első kezelőorvosának és csapatának, Dr. Lakatos Bélának, és mindenkinek, aki szurkolt nekünk - nélkülük ez nem sikerült volna.

És külön köszönet a férjemnek, aki végig hitt bennünk, és mindenben mellettünk állt :)

Gesztenye Gazdija


Szeretettel gratulálunk Gesztenye megmeneküléséhez és köszönjük az életéért vívott állhatatos harcot Orvosai mellett szerető Gazdáinak! Külön köszönjük megható és tanulságos történetét! Megérdemelten hosszú, boldog életet kívánunk, sok szeretettel! PZs. 2005. 08. 11.

Forrás: www.illatosut.atw.hu/gazdinal/gesztenye.htm

2005. január 15., szombat

Az Illatos útra került kutyák statisztikája - 2004.

BEKERÜLÉS/KIKERÜLÉS MÓDJA
2004.01.01. - 09.30. hivatalos adat
2004. összes becsült adat
KÖZTERÜLETRŐL BEFOGOTT
709
945 ?
GAZDÁJA ÁLTAL LEADOTT...
2.538
3.384
ELKOBZOTT
30
40 ?
MEGFIGYELÉSRE BEKERÜLT
186
248 ?
ÖSSZESEN ÉLVE BEKERÜLT
3.463
4.617 ?



GAZDÁHOZ KERÜLT
1.298
1.730 ?
ÁLLATVÉDŐKHÖZ KERÜLT
109
145 ?



„ELALTATOTT” VAGY BETEGSÉGBEN A TELEPEN MEGHALT...
2.056
2.741 ?



TETEMEK
2.225
2.966 ?

Az Illatos úti állategészségügyi telep statisztikája nem publikus... Az alábbi 2004. I-III. negyedéves hivatalos statisztikai adatokat a 2004-es visegrádi állatvédő konferenciára kaptuk, ill. azok alapján becsültük meg az éves adatokat.

A telepre került macskákról sajnos nincs adat...

Pásztor Zsuzsa, 2005. január