A Karácsony és a fény összetartoznak. Milyen lenne a karácsony a karácsonyfa színes gyertyái, égői, csillagszórói és díszeinek csillogása nélkül? Milyen lenne a karacsony, ha a külső körülményein túl egy belső fény: a szeretet nem sugározná körül? De azért is tartozik össze karácsony és a fény, mert karácsony éjszakáján a betlehemi mezők felett megjelent Isten dicsőségének fénye. Ez
az égi fény vette körül a pásztorokat és döntötte le őket lábaikról. Mennyei karok zengték a halleluját: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és a földön békesség és jóakarat az embereknek!" S angyal hirdette: „Született néktek ma a Megtartó…!” Ez a fény,
a megváltó Krisztus megjelenése a karácsony igazi fénye. Ez a fény isteni fény volt, amely felgyulladt egy sötét világ éjszakájában:
„Lux in tenebris” – ahogy régi korok hívői megfogalmazták.
Kellett a fény, mert nagy volt a sötétség, amikor Krisztus megszületett. Nagy volt akkor
a történelem sötétsége, mely beárnyékolta a választott nép életét. Idegen urak voltak
rajtuk, a rómaiak, akik Kr.e. 63-ban foglalták el országukat, és rabigába hajtották annak
népét, adókkal sanyargatták, katonasággal háborgatták. Minden elnyomott hazafi szívében ott
égett a vágy a régi szabadság s a dávidi nagy királyság visszaállítására.
Nagy volt a sötétség
az emberi szívekben is. A régi erkölcsi normák meglazultak, ha ugyan el nem tűntek. A gazdagok uralkodtak és kisemmizték a szegényeket, az elhagyottakat, az özvegyeket s az árvákat. Irígység, önzés, maguknak kaparás, veszekedés s egymás ellen elkövetett vétkek tették szinte elviselhetetlenné a mindennapi életet. Nagy volt a sötetség a hitéletben is. A régi vallási parancsolatokat, melyek mindaddig összetartották s megőrizték a népet, vagy kijátszották, vagy cinikus mosollyal hágták át, de többnyire már elfelejtették. Álvallásossággal igyekeztek Istennek tetszeni, melyben a szép formák ugyan megvoltak, de fájóan hiányzott belőle az elkötelezett élet. A nép azzal dicsekedett, hogy ők betartják a törvényt – a maguk módján. Fenntartották ugyan a templomot – de megtűrték benne az árusokat és a pénzváltókat. Volt papi rendjük – de ezek messze elkerülték az út szélére dobott áldozatokat, a társadalom kivetettjeit, mert fontosabb volt a hierarchia megőrzése, a vallási gépezet olajozott működése, mint a könyörületes szív, a lehajló irgalom és a megsegítő szeretet.
Nagy volt a sötétség, mert
a nép reménytelenségben élt, mivel nem látott kiutat hétköznapi szegénységéből, földhözragadtságából, nem látta népének szabadulási lehetőségét a római sasok karmaiból – így nem csoda, hogy sötétnek látta a kort, amelyben élt.
Ebbe a többrétű sötétségbe hasított bele a karácsony fénye: Krisztus megszületése, aki azt mondotta magáról: „Én vagyok a világ világossága”. Követői: a tizenkettő, a hetven tanítvány, a szélesedő kör és mindazok, akik népévé lettek, azok a milliók és milliárdok azért követték őt, mert felismerték, hogy Krisztus a fény a világ sötét éjszakájában!
Ha ő fény volt az ókor világában, lássuk meg, hogy
Krisztus fény a mai világunk setétségében is. Hiába gyuladnak ki a metropolisok felhőkarcolóinak neonfényei, és hiába a százezer csillogású fény az utcákon, s a házakban, lakásokban a megannyi karácsonyfa sziporkázó fénye, mégis egy olyan világban élünk ma, amelyben a sötétség nagyobb, mint valaha is volt.
Milyen nagy
a történelem sötétsége, amelyben élünk! Mi magyarok, akik fájóan emlékezünk a trianoni katasztrófára immár 85-ödik éve, korán megtapasztaltuk azt, hogy mi is valójában a történelemnek e sötétsége. Az azóta eltelt időben sorjáztak a világháborúk, helyi háborúk, forradalmak, tömeggyilkosságok, idegen uralmak, számunkra pedig itt a szétdarabolt ország, melyben ma minden harmadik magyar külföldön kénytelen élni! – milyen rettenetes ez a sötétség!
És mekkora a sötétség
az erkölcsi életben! Csak szét kell nézni ebben a nyugati, hajdan volt keresztyén világban, ahol a társadalmaknak a már régen megrendült erkölcsi tartóoszlopai korunkban összedűlőben vannak. Aláásásuk évszázadokkal ezelőtt kezdődött, amikor keresztyén talajon megjelent annak tagadása: a szekpticizmus, a cinizmus, a hedonizmus és a materializmus. A keresztyén hit alásüllyedt, és ennek egyenes következménye a felbomlóban levő társadalmi, erkölcsi élet. Hol vannak a felelősségteljes emberek? Hol vannak a másokért élni tudó emberek? Hol vannak ma az igaz hazafiak, akik vallják, hogy a haza mindenek előtt? Hol vannak azok, akik a Tízparancsolatot és a Nagyparancsolatot ma is a szívükbe vésve hordanák, és aszerint igyekeznének élni? Van viszont korrupció, csalás, kisemmizés, kizsákmányolás, könyöklés – ezen abnormitások számítanak a mai világban normális életnek. Az adott szó már nem kötelez, sőt az írott sem. A házastársi eskü már nem kötő erő többé. A gyermeki szeretet és ragaszkodás a szülőkhöz úgy olvadt el, mint a tavalyi hó. A szülők felelősségüket a gyermekekért az iskolára tukmálták, az meg csak legfeljebb oktat, de nem nevel, így marad az utca, mely a modern kor nevelőjévé rukkolt elő. Szétbomló családok, felbomló társadalmak, széteső világ körülöttünk s bennünk. Mindebből olyan sötétség gomolyog felénk, mint közelgő tornádó mélyének örvénye, mely világunkat a pokol megsemmisítő mélységébe készül lökni.
Mekkora a sötétség
a mai ember életében! Mennyi egzisztenciális félelelem fojtogatja torkát és remegteti a modern ember szívét! Mennyi kétség él a lelkekben az élet nagy egzisztenciális kérdései felől: miért vagyunk, mi a célunk, hová megyünk? Mivel nincs már megnyugtató felelet, ezek megülik a lelket mint fekete madarak szomorú serege – a lelket, mely fájdalmas sebeket hordoz, amiket mások ütöttek, vagy a világ vágott, vagy önmaga szakított.
Karácsony ma is azért van, hogy a sötétségben ülő emberiség életébe
belesugározzék isteni fénye, világosságot teremtve ott, ahol sötetség van. Milyen ez a világosság? Olyan, amelynek
fényénél megérthetjük, hogy a világot irányító elveknél nagyobb a szeretet.
Az elvek hideg filozófiai gondolatok, melyek hideg politikai ideológiává átalakulva képesek tönkretenni, lemészárolni az embert, háborúkban, forradalamakban, népírtásokban és égbekiáltóan rossz békéknek a legyőzöttekre való kényszerítésében. A mögöttünk levő 20. század vérzivatarai szörnyű illusztrációi az ideológiák ámokfutásának. Mi nem elvekből, hanem szeretetből születtünk és szeretetre vágyunk, mert ez az életelemünk. Az elveket mégsem kell eldobni, hanem a szeretet mérlegére tenni: ami azon megáll, csak az követhető, mert csak az szolgálja az egyén, az emberiség és a világ életét!
A krisztusi világosság fényénél
megértjük azt is, hogy vallásból fakadó hit nékül az ember elveszti a transzcendens Istennel való kapcsolatát, ami a teremtmény és teremtő közötti viszony halálos megszakadása. A modern nyugati ember gőgösen felszámolta ezt a kapcsolatot, és ezért jutott a „független” ember mély egzisztenciális válságba. Ezért lett világa hideg, értelmetlen, cél nélküli; ezért érzi magát idegennek a világban, s él félelmek között. Fél a másiktól, fél önmagától és fél ismeretlen sorsától, amely reá várakozik, de legfőképpen fél a haláltól, mely élete egy kiszámithatatlan pontján rácsap s visszatéríti őt a porba. A bűn lényege az istenellenes lázadásból következő Istentől való elszakadás, mely önmagában hordozza a büntetést.
Megértjük azt is, hogy ahol nincs hit, ott nincsenek kötelező erejű erkölcsi normák sem. A hit hiányában ezek menthetetlenül viszonylagossá válnak, azaz vitathatóvá, megkérdőjelezhetővé, megtámadhatóvá, s végül is nem lesznek kötelezőek. Ha egy hordóról leütik az abroncsokat, a dongák menthetetlenül szétesnek. Igy esik szét keresztyén hit nélkül az emberi személyiség, hullnak szét a kis és nagy közösségek, a család, a társadalom s végül a világ, s megérkezik az emberiség egy új pogány korba, ahol az ember egyik kezében husáng helyett nukleáris fegyver van, a másikban biológiai.
Ma jobban kell Krisztus karácsonyi fénye, mint valaha is. Ha a mai karácsony fénye csak a karácsonyfán marad s nem gyullad fel lelkünkben, akkor nekünk csak valamiféle pogány karácsonyunk van.
Karácsony azért van, hogy az isteni fény a szívünkbe hasson, ott lobogjon, s onnan vetítődjék ki a sötét világba. Nagy a sötétség, vajon számít-e egy magányos láng? A fénynek az a tulajdonsága, hogy legyen az bármilyen kicsi, azt a világmindenség minden sötétsége sem tudja kioltani, s az a legsötétebb sötétséget is világossá teszi. Még egy kicsi pislákoló láng is azt bizonyítja, hogy a sötétség legyőzhető, hogy egy kicsiny, szikrányi fény elűzheti a sötétséget, mert
„a világosság a sötétségben fénylik" (János ev. l:5 v.). Mi emberek egyformák vagyunk abban, hogy sötétség vesz minket körül, amely belénk is hatol. Ám a hívő ember abban különbözik másoktól, hogy annak szívében meggyújtotta Isten az ő világosságát, s ennek a világosságnak a fényénél és fényéből él, s ezt a világosságot igyekszik kivetíteni a családba, a rokonok, az emberek közé. Ennek a világosságánál ismerhetjük föl a 85 év óta elszakított magyar véreinket, s öleljük keblünkre őket – talán éppen e sorok olvastának napjaiban!
Legyünk a karácsonyi fény hordozói! Legyünk karácsonyi angyalok, akik a karácsony fényét belesugározzuk ebbe a világba, továbbadva azt a fényt, amit Isten gyújtott fel bennünk, hogy általa megvilágosítsa ezt a sötét világot. Engedjük, hogy ezen a karácsonyon annak fénye megtaláljon bennünket, és ott maradjon a szívünkben, ameddig csak dobog az a szív.
Amíg Krisztus fénye világol, a sötétség nem győzhet sem bennünk, sem ebben a világban!
Dr. Pungur József -
Erdély ma - 2005. 12. 13.
