Mikor édesanyám nyugdíjba ment, nagyon megviselte a tétlenség, a magány (édesapám sajnos már meghalt). Magába roskadt, és egyre szomorúbb lett. Nővéremmel kitaláltuk, hogy meglepjük egy cicussal. Amikor megemlítettük neki a dolgot, azt mondta, hogy inkább egy kutyust kér, azok közelebb állnak hozzá.
Mivel pici korom óta imádom az állatokat, és mindent, ami róluk szól, így olvastam az Illatos útról is. Mindenképp innen szerettem volna hozni neki kutyust, hisz ezzel egyben egy blöki életét is megmentenénk. Anyu egy kistestű, világos színű szukát szeretett volna, így folyamatosan lestem a telep honlapját. Aztán az egyik nap felkerült egy pont ilyen kutyusról egy kép. Persze egyből rohantunk a kislányommal pórázt, nyakörvet venni, és mentünk ki a telepre. De mire odaértünk, a kutyus már nem volt ott. Körbenéztünk, és akkor megláttam Őt :) Egy fekete kutyussal volt egy kennelben, mindketten csendben gubbasztottak. Mivel a kérdésemre nem tudta megmondani a sintér, hogy milyen nemű, egy kötelet dobott a nyakába, és kivezette az orvosi szobába. Sose felejtem el ezt a pillanatot. Meg se próbált tiltakozni, behúzott farokkal, hihetetlenül remegve ment, mint aki lemondott már az életéről. Simogattuk, vígasztaltuk egy ideig, és amíg visszavitték, gyorsan felhívtam az anyukámat, hogy találtam egy nagyon aranyos kis szukát, csak ő gesztenyebarna... Anyu épp akkor jött ki az orvostól, aki megállapította, hogy sokizületi gyulladása van - egyik napról a másikra szinte lebénult az egyik karja. Azt mondta, hogy inkább ne hozzunk neki semmit, mert ezzel a betegséggel már nem fogja tudni gondozni. Igy szomorúan ugyan, de ott kellett hagynunk. Mielőtt elmentünk, még egyszer elsétáltunk a kennelje előtt, ő pedig remegve felült, és szomorúan ránk nézett azzal a kis barna szemével...
Innentől kezdve én minden éjjel ezzel a barna kis szempárral álmodtam. Tudtam, hogy nem hozhatom el, de annyira nagy hatással volt rám, hogy pár héttel később muszáj volt felhívnom a telepet, hogy mi történt vele. Mivel hétvégén telefonon nem adtak felvilágosítást, így elmentem személyesen megnézni. Amikor bementem, a sintér azt mondta, hogy a kutyust már elvitték - még azt is hozzátette, hogy „mindenki a Morzsit akarja”. Elmondhatatlanul nagy kő esett le a szívemről, pedig tudtam, hogy rajta kívül még rettentő sok helyes kutyus van bent, és én nem tudok rajtuk segíteni. Máig sem tudom megmagyarázni, hogy mi okból mentem mégis be körülnézni. Nem volt a régi kennelben, de az épület végén, egy másik kennel sarkában reszketett rettenetes állapotban. A sintér azt mondta, hogy őt már ne vigyem ki, mert gyógyíthatatlan bőrbetegsége van, azért olyan ritka a szőr az oldalán. Ráadásul harapós, megbízhatatlan, vad kutya, és még az alsó fogsora is rosszul áll, egy „selejt” - és máris vitt ki a kölyökkutyákhoz, hogy onnan válasszak.
Rettenetesen felzaklatott ez, főleg az, hogy ki se akarta már adni, egyszerűen „leírta”. Kétségbeesésemben nem foglalkoztam vele, hogy tulajdonképp nincs is hova vinnem, és csak az lebegett a szemem előtt, hogy valahogy meg kell mentenem. Hiába győzködtem a sintért, hogy nekem nem kell másik kutya, csak Ő kell, és szeretném elvinni. A sintér dühösen bizonygatta az igazát, és azt mondta, hogy ha neki nem hiszek, hát kérdezzem meg az állatorvost. A nővérem is eljött velem, de ő is a sintér pártján állt, mert rettenetes állapotban volt szegény kutyus lelkileg is, meg külsőre is. Mivel mindkettőnknek van egy kislánya, így egy vad, harapós kutyát semmiképp sem akart elhozni - de én meg kétségbeesve bizonygattam neki, hogy ez a kutya egyáltalán nem az. Aztán bementünk az állatorvoshoz, és a sintér úgy dobta fel a vizsgálóasztalra a kutyát (megvető szavakkal kísérve), mint egy szemetet. Aztán durván lenyomta a fejét az asztalra, hogy „nehogy megharapja az orvost,” miközben a kutyus semmit sem csinált, csak remegett... Ez a jelenet már a nővéremet is megviselte, és ekkor már ő is el akarta hozni onnan szegényt, lesz, ami lesz - legfeljebb keresünk neki egy gazdit. Úgyhogy végül félórás küzdelem után megírták a papírokat, beadták neki a kötelező veszettség elleni oltást, és végre elhozhattuk.
Hazafelé az autóban nagyon fegyelmezetten ült, és a nővérem kedvéért elővette a legtechnikásabb nézését: az orra ilyenkor teljesen a föld felé néz, és azokkal az ártatlan, szomorú boci szemeivel pislog alulról felfelé:) A második piros lámpánál a (történtek miatt amúgy rettenetesen ideges) nővérem csak ennyit mondott elérzékenyülten: „Na, ne nézz már így rám!” :)
Még aznap elvittem egy nonstop kutyakozmetikába, ahol megfésülték, megfürdették, megnyírták a szőret, levágták a körmeit. Itt is szó nélkül tűrte a megpróbáltatásokat, meg se próbált menekülni, csak reszketve állt.
Ugyanitt az állatorvos is megnézte, aki azt mondta, hogy csak a vitaminhiánytól, és az alultápláltságtól ilyen ritka a szőre, nem bőrbeteg. A hőemelkedése lehet az izgalomtól is, a szemgyulladásra adott cseppeket, a tüsszögés lehet a friss levegőtől, virágportól is - de ha jelentkeznek más tünetek (pl. ragacsos orrfolyás, szem-váladékozás), azonnal hozzam vissza.
Sajnos mivel már betegen kapta a veszettség elleni oltást, pár nap múlva az állapota rettenetesen leromlott. Ekkor már egyértelműen jelentkeztek a szopornyica tünetei. Több mint egy hétig infúziót, 4-5 szurit kapott minden nap, amit ugyanúgy némán, mozdulatlanul tűrt. Még az orvosok is megjegyezték, hogy rég láttak ilyen szelíd kutyust - így el is neveztük kicsi Gesztenyének - nem csak a szelídsége, hanem a gesztenyebarna színe miatt is :) Póráz nélkül, nyugodtan feküdt a vizsgálóasztalon, míg az infúziót bekötötték, csak a kis fejét dugta oda hozzám. Amíg ott ültem mellette, meg se moccant, viszont ha ki akartam menni, egyből kétségbeesve jött volna utánam.
Amikor hozzánk került, napokig csak remegve feküdt, és szomorúan nézett. Nem tudott örülni, csak rettegni. Félt a függönytől, a résnyire nyitott ajtóktól, nem mert bejönni a konyhába, de még a fém etetőtáltól is félt, hiába volt benne bármi finomság - csak műanyag tálból merte megenni. Hiába simogattuk, kényeztettük, a farkát sose csóválta, sose ugatott. Anyukám meg is jegyezte, hogy összeszorul az ember szíve, ha ránéz erre a kutyusra - és mennyivel jobb egy vidám, bohókás kis állattal élni, mert az emberre is átragad ez a hangulat nagyon.
Aztán amikor sok nap után először moccant meg 1-1 centiméternyit a farkincája a póráz látványától, amikor indultunk sétálni - Anyu volt az első, aki majdnem elsírta magát örömében :) Le se lehet írni azt az érzést, ahogy napról-napra látja az ember, hogy hogyan nyílik meg egy ilyen kutyus - amikor először nyújtózott ki a fűben elégedetten szusszanva, amikor először ugrott fel a lábunkra, amikor először ugatott meg egy cicát izgatottan, amikor először hempergett... Ezek a látszólag kis eredmények olyan boldogságot hoztak a családba, hogy azt el se tudom mondani :) És Gesztenye szép lassan a család kedvence lett, majd a ház kedvence, az utca kedvence... :) Még azok az emberek is megdicsérték, megcirógatták, akik amúgy nincsenek oda a kutyusokért, és akik eleinte hallani se akartak róla, hogy a házunkban lakjon - mi meg rettenetesen büszkén söpörtük be az elismeréseket :)
Épp ezért rettenetes volt látni, hogy minden igyekezetünk ellenére, lassan ugyan, de Gesztenye állapota a gondos orvosi kezelés ellenére napról-napra tovább romlott. Az orvos azt mondta, hogy sajnos későn kapta a szérumot, és a betegség továbbhaladt a légutakra is. Láza volt, begyulladt a torka, nagyon csúnyán köhögött, tüdőgyulladása lett... stb. Nem evett semmit, nem is ivott, csak a bevizezett tenyerem nyalogatta. Egész nap csak feküdt, rettenetesen gyenge volt. De mikor kamillával tisztogattam a szemét, orrát, olyan szeretettel nyalogatta a kezem, hogy majdnem elsírtam magam.
Aztán pár nap múlva elkezdett fekvés közben remegni a lába, ami persze lehet a láztól is, de az orvos is említette, hogy itt az utolsó stádiumban az idegrendszert is megtámadhatja a betegség, és az így is jelentkezhet. Én nagyon kétségbeestem, és próbáltam minél több információt összegyűjteni erről a betegségről, hátha valamit még tudnék tenni érte, csak eddig nem vettem észre. Igy találtam rá
az állatvédők szopornyica segélyvonalára, ahol azt javasolták, hogy mutassam meg
Dr. Lakatos Bélának, aki ennek a betegségnek már a specialistájává vált. Ha valaki, akkor ő tud segíteni nekem.
A doktor úr még aznap meg is nézte Gesztenyét. Labormintát vett az orrváladékából, speciális szemcseppet készített, további szérumot, antibiotikumot, vitamin-injekciót adott be, aszkorbinsavat itatott vele... stb. Amikor kijöttünk tőle, én őszintén szólva feladtam a harcot. Addigra már kb. 40 ezer Ft-ot költöttünk el a gyógyítására, továbbra is nagyon beteg volt, még csak az se volt biztos, hogy életben marad-e. Az orvosok mind azt mondták, hogy nem tudnak ígérni semmit, de még nem szabad feladni, mert Gesztenye nagyon harcol, és sokkal „jobb” állapotban van, mint ahogy a betegsége előrehaladottságából várható lenne.
Én viszont rettenetes bűntudatot éreztem. Egyrészt, mert miattam „kínozzák” ennyit ezt a szegény kutyust, és lehet, hiába kapja a napi 4-5 szurit, szemcseppet hetek óta... Másrészt, mert a családomtól „veszek el” ennyi pénzt, sőt, még nincs is vége... És talán értelmetlenül... De ha nem teszek meg mindent érte, akkor is marna a bűntudat. És az is bántott nagyon, hogy nagyon sokra tartom az orvost, akihez először mentem, és emiatt nem is akartam kezelés közben orvost váltani. Ő is kiválóan végezte a munkáját, én pedig nem akartam azt tönkretenni. Annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy csak sírni tudtam. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, mi lenne a helyes döntés.
Aztán a sors megszánt :) Az első vizsgálat után kb. délben jöttünk ki Lakatos doktortól, és délután 3-kor Gesztenye „feléledt”. Séta közben 4 lábon ugrálva üldözni kezdett egy szöcskét, megkergetett egy cicát és elkezdett enni... Másnap újra elmentünk hozzá, és Gesztenye napról-napra jobban lett. Valami bátorság-injekciót is adhatott neki, mert kifelé jövet még egy vizsgálatra váró óriási németjuhászt is meg akart enni a kis szentem :) A doktor úr is mondta, hogy még sosem kezdett el ilyen későn kezelni kutyát, és még sosem látott egyet sem ilyen gyorsan gyógyulni. Biztos nagyon sokat segített a gyógyulásban a kép is, amit a kislányom rajzolt: egy rettenetesen dagi Gesztenyét, amit fel is ragasztott a kutyus feje fölé, mint célkitűzést... :))
Most egy Balaton melletti kis faluból írom ezt a történetet, ahol nyaralunk. Gesztenye olyan egészséges, mint egy Makk Marci - teljesen meggyógyult :) A dundisággal még hadilábon áll, mert az étvágyát tekintve eléggé a „Tesco gazdaságos” kategóriába tartozik, de igyekszünk nagyon elkényeztetni:) Ma végre sikerült becsábítani a Balatonba is :) Amikor bementem a 20 cm-es vízbe, ő a parton rohangált, hátha talál egy félszigetet, vagy hidat, ami hozzám vezet. Aztán amikor hívtam, más lehetőség híjján, mint valami fitnesz világbajnok, olyan lelkesen ugrott be egyenesen a lábam mellé :) Szerintem nem is tudta, hogy mire vállalkozott... :) Amikor rájött, hogy a Balaton az elég nedves, lehajtott fejjel, döbbenten gúvasztotta a szemeit a vízre, és villámgyorsan kitolatott belőle :)) Amikor pedig újra szárazföldet érzett a talpacskái alatt, rettenetesen büszke lett magára, hogy túlélte ezt is :)) Teljes extázisban vágtázott, ugrált, pörgött, hempergett a réten, és még a nála 3x nagyobb, sziszegő hattyúkat is megugatta a partról :) Annyira jó látni, hogy ilyen vidám, „bátor” :) ugribugri kis izombogyó lett belőle :) Rá se lehet ismerni, mindenki egy incifinci kölyökkutyának nézi :) Az idegen emberektől, főleg a férfiaktól még mindig fél - de idővel remélhetőleg újra megtanul majd bízni az emberekben. A férjem mindenesetre már pár rúd májkrémet feláldozott erre a nemes célra ;))
Utálja a konzerv kutyakaját és az esőt, de imád minket, a 8 éves kislányomat, a májkrémet, a májat, a pipicombot, a csontot, a husit husival enni, a maci-sajtot, a csokit, az autókázást, a vakondlukakat kiásni, fűben rohangálni, és éjjel száraz kutyatápot nasizni :) Imádja, ha együtt van a család, ha a tenyerünkből ehet, és ha bemászhat az ölünkbe, mint egy kiscica :) Volt már kutyám, nagyon szerettem is őket, de ilyen mély kötődés még sose alakult ki köztünk.
Mi megnyertük ezt a harcot, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk :)
Hálás köszönet érte első kezelőorvosának és csapatának, Dr. Lakatos Bélának, és mindenkinek, aki szurkolt nekünk - nélkülük ez nem sikerült volna.
És külön köszönet a férjemnek, aki végig hitt bennünk, és mindenben mellettünk állt :)
Gesztenye Gazdija
Szeretettel gratulálunk Gesztenye megmeneküléséhez és köszönjük az életéért vívott állhatatos harcot Orvosai mellett szerető Gazdáinak! Külön köszönjük megható és tanulságos történetét! Megérdemelten hosszú, boldog életet kívánunk, sok szeretettel! PZs. 2005. 08. 11.
Forrás:
www.illatosut.atw.hu/gazdinal/gesztenye.htm
