Andrea írta: "Szeretnék megemlékezni Marcipán cicánkról, akit tavaly novemberben hoztunk el az illatos útról harmadmagával. Tegnap volt négy hete, hogy a leukózis elragadta tőlünk. Még csak másfél éves volt. :((
A férjem írt az emlékére egy verset."
Élni született
Honnan jött? Soha senki se tudta.
Beszorította őt egy kis zugba,
Összenyomta rugóként az élet,
Esélyt várva, s tudva onnan kémlelt.
Törpéből lett bátor óriássá,
Engedte másoknak, hogy lássák,
Mit jelent elszántan, szívvel élni,
Felfedezni, semmitől se félni.
Futott, játszott, olykor meg is ázott,
Fittyet hányva a tetőre mászott,
Habzsolta magába a világot,
Illatot, látványt, ízt és barátot.
Fékezhetetlen volt, jött, ment, nézett,
Hatalmas szemeiben mindig láz égett,
Csodálkozva, okosan, szépen
Magába szívta a világot egészen.
Sietett, hiszen csak ő, egymaga tudta,
Küldetése minálunk szívszorítóan kurta.
Üstökös volt, ki örömöt szórt ránk fény helyett,
Uralta, betöltötte mindenhol a teret.
Aztán hívták, s hirtelen mennie kellett.
Fékezett, lepihent, egyszerre ennyire tellett.
Amit csak tudott, megmutatott, átadott,
Űrt hagyott maga után, mosolyt és csodálatot.
Átszűrte magán a teljes világot,
Belőle csak a rossz volt, ami hiányzott.
Emlék lett, fájdalom, hatalmas szeretet,
Hiszen ő volt a lény, aki csak élni született.
Hová ment? Soha senki se tudja.
Talán valahol egyszer, újra megmutatja,
Hogyan kell élni, játszani, örülni, repesni,
Feltűnni, ott lenni, elmenni és nagyon szeretni.
2011. november 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése