Illatos út

Ha valaki mentális mazochista, aki élvezi, ha vadidegen bunkók huzakodnak vele és kioktatják, akkor azonnal vegye az irányt az Illatos út felé. Mi onnan akartunk kutyát hozni. Megnéztük a honlapot, kiválasztottunk egy kutyust, akiről természetesen telefonon nem adtak a telepiek felvilágosítást. Gondolom, a személyiségi jogait sérti, ha elmondják róla, hogy mekkora, hány éves, és egyáltalán bent van-e még. És gondolom, a személyiségi jogait az nem sérti, ha azért kell megölni, mert nem megy érte senki.

Így aztán a harminc fokos hőségben elbuszoztunk a telepre. Rögtön a bejáratnál egy biztonsági őr megkérdezte a nevemet. Most vagy így akart csajozni, vagy az én nevem volt aznap a jelszó, mert nem írta fel sehová, hanem kinyitotta a kaput. Bent egy kupacban öt gondozó ücsörgött és beszélgetett. Miután néhány percig mórikáltuk magunkat, egyikük megkérdezte, miért jöttünk. Elmondtuk. Nagyot sóhajtott, amiért ilyen pofátlanul megszakítottuk a kedélyes délelőttöt, és elindult a kennelek felé. Szabály ugyanis, hogy látogató nem lehet bent felügyelet nélkül.

Odamentünk a kutyushoz, aki nagyon aranyos, bozontos jószág volt, viszont folyamatosan ugatott ránk, és csupa váladék volt az orra. Amikor megkérdeztem, mi baja, a gondozó rámförmedt, hogy "mi lenne, taknyos". Angyali türelemmel azt is megkérdeztem, hogy hogyan lehet elkerülni, hogy ezt az otthoni kutyánk elkapja. Az intelligens válasz: "Sehogy se. El fogja kapni. Kezeltetni kell. Majd elmúlik." Én tudom, hogy óriási parasztság részemről, hogy nem tudom egy takonyfoltból megállapítani egy kutya betegségét, a szükséges gyógymódokat, és nincs nálam egy mobil állatgyógyszertár, magamba is szálltam ott nyomban. A náthától hát eltekintettünk, de mivel a kutya nem mutatta, hogy eszméletlenül boldog lenne tőlünk, vagyis végig ugatott ránk, szerettük volna, ha kijön a ketrecből, hogy kicsit megsimogassuk, vagy sétáljunk vele egy kört. Talán nem meglepő ezek után, de nem lehet a kutyát kiengedni. Tilos sétáltatni, tilos megsimogatni. Vagyis úgy döntsek arról, hogy tizenegynehány évig leszünk-e társak, hogy egy sötét ketrecben látok egy csomó szőrt.

Végtelen alázatot erőltettem magamra, és érdeklődtem, megnézhetnénk-e a többi kutyát is, hátha van olyan, aki azonnal kiválaszt bennünket. Erre a gondozó olyan méltatlankodó pofahúzást rendezett, mintha azt kérdeztem volna tőle, hogy kivághatom-e a szívét, és főzhetek-e belőle pörköltet. Felszegett fejjel végigviharzott a kennelek között, mi loholva követtük. Ha kérdeztünk valamit, elmondta, ami a kutya táblájára amúgy is rá volt írva, de minden másra azt mondta, "nem tudom". Az egész helyiségben egyébként irtózatos bűz volt, a kutyapisi a folyosó közepére folyik össze. Miután hét perc alatt végighajtott bennünket a ketrecek között, annyit mondott, gondoljuk végig, neki most dolga van. El sem tudtam képzelni, mi a fene más dolga lehet a munkaidejében, de mivel már a puszta látványától erős vágyat éreztem, hogy lecsapjam, és a darabjaiból jóllakassam a kutyákat, elköszöntünk.

Visszatértünk a telep elejére, ahol még mindig jókedvűen cseverészett egymással a többi gondozó. Legszívesebben benyögtem volna, hogy fiúk, vagy húsz kennelt ki kellene pucolni, és valószínűleg a kutyák közül sok szívesen sétálna, de úgy éreztem, kár a gőzért. Már azt sem bántam, hogy oda az egész délelőttöm, és nem tudunk egy kutyát sem hazavinni, csak szabadulni akartam arról a borzalmas helyről. Megbeszéltük Péterrel, hogy néhány nap múlva visszamegyünk, miután kellőképpen felvérteztük magunkat bunkóság ellen. Nyafkamacskánál olvastam, hogy megtiltották, hogy a telepen fotókat készítsenek a kutyákról, így lehetetlenné teszik, hogy az interneten találhassanak gazdát az odakerült állatok. Gondolom, rövidesen a bejárás is tilos lesz, hogy az emberek a saját szemükkel se lássák, hogy ezen a helyen aztán senkit sem érdekelnek a kutyák.

2010. 06. 11.

A www.munkalesz.blogspot.com alapján